Auf Wiedersehen

398 bejegyzés - majdnem 7 és fél év...

4 szerelem

Millió betű és panasz

Pár darab vers

Sok hűséges barát ❤️

Az írás mindig terápia volt, ezt már sokszor mondtam. Kezdetben annak volt az eszköze, hogy teremthessek egy saját kis világot, hogy oda elmenekülhessek és élhessem annak a történetnek a szálait. Varázslatos belegondolni, hogy mennyire el lehetett bújni egy ilyen kis sztoriban és nem figyelni a világ zajaira.

Később pedig bekövetkezett egy olyan változás, amely mindig az inspirációm volt az írásban. Persze, hogy a szerelem... mi más lehetne??? 

Hosszú, hosszú sorok, kódolt üzenetek, fájdalmas szenvedés... mégis milyen édes volt minden pillanata! Megvolt a varázsa annak, hogyan lehet szavakba zárni egy-két érzést, pillanatot. Mondhatni spirituális élmény volt ezek megörökítése. Esti lámpafényben, szomorú zenét hallgatva felvésni a mondatokat. 

Hiányzik ez. Mélyen önmagam voltam, és azáltal, ahogy írtam, képes voltam a világomat kívülről nézni, s végül megnyugodni, hogy úgyis minden fut a maga útján...

A harmadik fejezetben járok most. Felnőtté válás. A világ egyik legijesztőbb kihívása. De komolyan. 

Életemben először küszködök azzal, hogy szavakba öntsem az érzelmeimet, mert annyira hihetetlenül sokfélék... boldog, motivált, büszke, szorongó, sötét, fáradt... "felnőtt" fejjel nehezen találom a mondataim, pedig magamban mindig érzem, hogy most is VAN mondanivalóm. Magamról, a célokról, az életről, családról, társadalomról... 

Fura megélni, hogy mennyit változtak a témáim... habár szerencse, hogy nem ragadtam meg a reménytelen szerelmes szintjén. Pedig olykor lehetetlennek tűnt, hogy valaha is kimászhatok az adott lelki mocsárból.

Nem szeretnék búcsúzni, de ennek az online naplónak (jobban szeretem, mint a blog kifejezést) lejártak a napjai. Nincs is ezzel semmi baj, nem szégyellem egyetlen betűjét sem, csak komolyabban szeretném kamatoztatni az írási képességemet. Vagy legalábbis megpróbálni kamatoztatni. Rengeteg emlékem lakik itt, amik tulajdonképpen az életem szerves részét alkotják... nagyon szép emlékek, maga a gyerekkorom. Jó volt, hogy tudtam írni ezekről, s bármikor vissza tudom olvasni.

Most azt a célt tűztem ki magam elé, hogy megörökítsem a felnőtté válás pillanatait, és felfedjem az üzleti életben használt "jéghegy" metafora mentén, hogy mennyi mindent kell megtenni azért, hogy elérd a Maslow-piramos csúcsát, az önmegvalósítást. Az emberek azt látják, hogy ott vagy a jéghegy csúcsán, vagy éppen oda képzelnek téged... irigykednek vagy értetlenkednek, miközben nincs annyi sütnivalójuk, hogy végiggondolják mi lakik a mély, jeges víz alatt... 

Sokan azt képzelik, hogy az ölembe hullottak a dolgok és szerencsés vagyok. Az utóbbi valóban igen, de meg akarom mutatni őszintén, magam számára terápiás jelleggel, hogy milyen harcokat vívok azért, hogy elérhessem a hőn áhított célt. A cél pedig, hogy elhallgasson benne az idegesítő hang, hogy "nem vagy elég jó", "mikor érsz már végre oda?"... de mint mondtam, írtam sokszor, nem a cél az igazán fontos, hanem az odavezető út. S én most egy útinapló szeretnék. Amolyan felnőttes stílusban...

Szeretnék hű maradni magamhoz, és megköszönni mindazoknak, akik olvastak:

Adrus

Anett

Betti 

+ még sokan mások a múltból

Köszönöm a legmotiválóbb, legszorgalmasabb embernek, aki több mint 2 és fél éve a Szerelmem, P.-nek

Geisterfahrer elköszön,

helyébe D. lép...

P.S.: Itt keressetek:
https://onthetopoftheiceberg.blogspot.hu/ 

Nosztalgia

Gyönyörű az ősz. Talán utoljára tizenéves koromban imádtam ennyire ezt az évszakot. Fura, de az utóbbi években mindig nehéz, terhelő volt... pedig mindig rajongtam az őszért. 

Soha sem fogom elfelejteni a fiatal éveimnek azon részét, amikor órákat sétáltunk a könnyű, hűvös novemberben. Róttuk a kisvárosban a napsütötte utcákat... akkoriban soha sem fáztam.

Mostanában nosztalgiában telnek az itthon töltött napjaim. Mivel már nem vagyok itthon minden nap, a múlt darabkái egészen más fényben villannak fel előttem. Nosztalgikus, gyerekkori szerelem emléke települ meg az őszi levelek susogásában. 

Gimiben mindig ez az évszak volt a legeseménydúsabb, ilyenkor volt a naagy szülinapi buli. 

Mosolygok ezen sorok írása közben, mert eláraszt a meleg, boldog emlékezés hulláma. 

Véget ért egy időszak, ami az ember életében igenis meghatározó, s én minden gyerekkori barátomnak azt mondom, ne becsüljük ezt alá, s fogadjuk el a döntéseinket. Annyi mindenen keresztülmentünk, ami csak imitációja volt a felnőtt lét megpróbáltatásinak. Egy kellemes, de természetes burokban éltünk, ami megvédett minket az élet ijesztő dolgaitól... ezekkel a dolgokkal kell most szembe nézni. Anno ezeknek édes-gyötrelmes súlyuk volt, szenvedtünk, mert a tinik ezt csinálják... választanak maguknak egy drámát, és azt szövögetik, ezáltal teremtenek egy biztonságos zugot. Milyen könnyű volt akkor élni!

Milyen érdekes, hogy már akkoriban borzasztó ragaszkodó és monogám szerető voltam... vannak jellemvonások, amelyek soha sem változnak. Szerencsére sok jó megmaradt bennem, míg sok rosszul leszámoltam. 

A régi írásaimat újraolvasva elgondoltam, hogy én, a világról alkotott képem, és az általam szeretett fél, felek mennyit változtak. Bámulatos, hogy életünk során mennyit fejlődünk, mennyi felesleges alkotóelemet elhagyunk magunkból, és rengeteg új élménnyel, jellemvonással gazdagodunk.

S most "felnőttként" hogyan tovább? Eddig a felnőtté válás nehézségeiről írtam, most pedig azt érzem, megint lapoztam és valami új várakozik a küszöbön... mit hoz nekem a jövő... mikor jön el a pillanat, amely mindent megváltoztat?

Egy közgazdász gondolatai

Te jó ég... hol vagyok???

Közgazdász vagyok... leszek. Remélem. Ha nem bukom meg matekból.

Belül mégiscsak ugyanaz a tévelygő lélek vagyok. Megtaláltam az utam, a szakmám, és a helyem az emberek között. Úgy tűnik mindezek ellenére csak kis mértékben csökkent a lelki elveszés mértéke. Legalább nincs már energiám túlkomplikálni a dolgokat.

Amikor elköltözöl otthonról, egy darabig valójában sehol sem laksz. Úgy látom, hogy rettentő hosszú folyamat az, amikor valaki megtalálja a gyerekkori otthona után az IGAZI, saját zugát a világban. Amióta az eszemet tudom, ragaszkodtam a szobámhoz... kidekoráltam, átrendeztem, éltem és "alkottam" benne. Most egy földszinti bunkerban alkotok... s mégis boldogabb vagyok, mint valaha. Bármennyire is próbálok panaszkodni, nem igazán megy, mert annyira nem vészes a helyzet. Csak új. Az otthon ott van, ahol Ő és én, ez soha sem volt kétséges. Egy félhomályos moziteremben, egy kávézóban, a Margitszigeten. Mennyit, de mennyit sodródtunk mi a világ különböző pontjain kettesben, és vágytunk arra, hogy végre teljesen kettesben lehessünk! Kegyes a Jóisten, mert valóra váltja az álmokat, és ezáltal keresztet is ad hozzájuk. Próbára tesz minket is. 

Mi a szerelem? Amikor mindketten ugyanazt írjátok egymásnak egy szerelmeslevélben :)

Mi történik, ha tényleg nem tudok többé nélküle élni... aludni... jót enni? Ő az alapja mindennek... ezt lehetetlen túlmagyarázni, mert ő a minden, a világ, a levegő, a forróság, a lélek... MINDEN. Elkezdtem olyan dolgokra vágyni, amelyek azelőtt elképzelhetetlenek voltak. Belül az a kislány vagyok, aki arra vágyik, hogy megmentsék... de ezt soha sem árulná el a világnak.

Sokáig tagadtam magamban, de kiforrt a vélemény és a gondolat, ami valójában nem meglepő a személyiségemhez képest. Mindent akarok... leírni fura még, egyenlőre gyermekcipőben jár ez a gondolat, de jól esik az elköteleződés. Sokak fejében hamis képek élnek ezzel kapcsolatban, mert egy igazi szövetség soha sem a másik birtoklásáról vagy szabadságának korlátozásáról szól. 

Egy házasság egy olyan szövetség, ahol két ember egymás mellett, önmagáért és a családért küzd, soha sem eltiporva a másikat. Ez ad egy olyan biztonságot, amivel bárhol a világban emlékezel arra, hogy ki is vagy, és hova tartozol.

G.

Igazi

Nem igazán hittem benne, hogy megérkezhetek ide, hogy ilyen jelentőségteljes dolgokról írjak. Pár hónappal ezelőtt elhatároztam, hogy mindent leírok, ami bánt, ezáltal is visszatérek a terápiámhoz, és kicsit elviselhetőbbé teszem a nehéz pillanatokat.

Régen mindent olyan könnyű volt szóba önteni... kritizálni a világot, az embereket... de most már sokkal több árnyalata van a történéseknek.

Mindannyian máshogyan kötődünk az otthonunkhoz, máshogyan rögzítenek minket a gyökereink. Sokan még mindig hazajárnak, és mindent megtesznek a szüleikért, hogy segítsenek nekik. Egy modern világban a legkisebb gyermek az, akinek helyt kell állnia, és felelősséget vállalni (olykor súlyos beteg) szüleiért. Látom a számomra legfontosabb embereket, hogy olyan kereszteket hordoznak, amiket bármikor letehetnének, akkor sem kéne gyötrődniük a lelkiismeretük miatt, mert már nem kötelesek ekkora mértékben helytállni. 

Az egészben az a legfélelmetesebb, hogy el sem tudom képzelni ezt a mély, lojális szeretetet, amit Ő ad az édesanyjának, és amit Ő kap. Megijedek, mert én soha sem éreztem ezt. A szüleink más-más szeretetnyelvet beszélnek, s olykor Ő és én sem értjük egészen egymást. Lehetséges, hogy én képtelen vagyok az igazi kötődésre? Lehetséges, hogy én csak magához az érzelemhez, az állandó szerelmi gyötrődéshez, rajongáshoz kötődöm? 

Soha sem fogom tudni elfelejteni az arcát, a szemében megbúvó félelmet, fájdalmat és elhagyatottságot. El kellett volna hallgatnom és némának maradnom... akkor talán most jobban ismerhetném az igazi érzéseit. 

Bárcsak ismerném az érzelmek valódi hátterét és gyökerét. Bárcsak érhetném, milyen is belülről egy anya és a fia kapcsolata. Szerintem varázslatos és titokzatos ez a fajta kötődés, ami egy édesanya és a fia között jön létre. Semmivel sem pótolható és minden férfi szívének a sarokköve. 

Néha azon kapom magam, hogy irigykedem rá. Milyen tiszta, őszinte és valódi ez a szeretet! 

Nekem jut mindig a kőszívű nő szerepe. Folyton csak féltékenyen, önzően meredek magam elé, és még mindig remélem, hogy valaki majd úgy fog szeretni, ahogy én őt. Ez egy ábránd. Két ember között a szeret állandóan változik, többek között annak fényében, hogy az egyik fél éppen hogyan áll az érzelmeivel. 

S vagyok én, aki folyton csak vágyódik a szeretetre. Most már a kedves Olvasó biztosan le tudja vezetni, hogy nekem milyen kapcsolatom van az anyukámmal. Én mindig csak keresek és figyelek. Aztán mikor valami szépet találok, elszomorodom, mert nem érhetek fel oda, ahol egy szülői kapcsolatban két ember ennyire tiszteli egymást. 

Úgy tűnik ebben is lerombolja a valóság a reményeimet, és soha sem lehetek én az egyetlen, az igazi...

"Az ember ezért elhagyja apját, anyját, a feleségéhez ragaszkodik, és ketten egy test lesznek. Ettől kezdve többé már nem két test, hanem csak egy." (1 Móz)

G.

Berlinből, szeretettel

Mindig csak kérni... csak ezt hallhatja az égben a Jóisten. De nem szabad mindig csak kérni. A régi, nosztalgikus, boldogsághullám önt el. Olyan régen éreztem már ilyet, és olyan jó, ahogyan a fejem tetejétől, a szívemen át, a lábujjamig hatol... alig tart pár percig, egy-egy dal erejéig, de itt van velem.

Boldog vagyok, de leginkább hálás. Eltelt úgy három év, hogy azt hittem, túlgondolkozom mindent, aztán a végén mégis csak azt érzem, hogy megállíthatatlanul elrohant előlem az időm. Hirtelen nem is tudom, mivel foglalkoztam fejben az elmúlt időben. Csak most érzem, hogy itt vagyok, és új célt választok magamnak.

Az olyan emberek, mint én, képesek elhitetni magukkal, hogy soha sem lesznek igazán boldogok. Nap mint nap peregnek, sőt száguldanak a gondolatok... míg végül az egész összeáll egy nagy masszává, ami mindenféle hangulatra árnyékot vet. Bárcsak mondhatnám, hogy jó író vagyok és ezért van ennyi minden a fejemben... de én csak terápiás célzattal írok.

Sokszor nagyon sok idő és mantra megy el azzal, hogy végre elengedhessek egy-egy fojtogató gondolatmasszát. Volt, hogy feltettem a kérdést: mi van, ha valami nincs rendben velem? Ijesztő leírni ezeket a szavakat, kissé meztelennek érzem a lelkem tőle, mégis segít egy nagy tükörben láttatni magamat, és kicsit elszégyellni magam, hogy rengeteg a felesleges gondolat, kétely és félelem.

Van, hogy úgy érzem, összefutnak bennem a szálak, és visszanyerem a szerepem. Hihetetlenül szerencsés vagyok, és ezt mindig csak akkor ismerem fel, amikor ráeszmélek, hogy én lehetek mások életében a tartópillér, a figyelmes barát. Hihetetlenül megérintett, amikor mind a két legjobb barátnőm egyszerűen elsírta magát, mert felfedték nekem lelkük rejtekeit. S hogy én lehetek a ragasztószalag, ami összetartja a szívüket. 

S vagyok én, nekem is van egy kősziklám. Találtam valakit, aki még nálam is erősebb, aki előtt el merem sírni magam... nem szeretem, ha gyengének látnak, mellette mégis lelkemben is lemezítelenedem. Leveszem pajzsom, leteszem kardom, és elengedem az összes szilánkot a szívemből.. nincs értelme hazudni, erősebbnek mutatkozni.

Ez lennék én? Gyenge lennék, vagy... csak találtam egy lelki menedéket? Megkérdőjelezzük sokszor a lelki indentitásunkat is, nem csak a faji vagy egyéb hovatartozásunkat. 

Rájöttem, hogy nem mi választjuk, hogy fel akarunk-e nőni. Nekem sikerült késleltetnem ezt a folyamatot, de a dolgok és történések sorozata mindig hoz valami új fejleményt, amit le kell gyűrni, megemészteni és tanulni belőle. Legyűr, megemészt, tanul. Ezt jelenti egyedül élni a nagyvilágban. 

Örökké foglak szeretni. Ott vagy minden dalban, minden finom szóban, minden közös képen látom a szerető szemeid, hallom a kedves hangod. Most nagyon messze vagy megint... nekem meg itthon kell lennem és erősnek maradni, még ha nehéz is.

Berlin megváltoztatta az életemet. Egy város, 3,5 millió emberrel és velünk. Ott, az utcán leltem rá az élet szeretetére és a hálára, hogy én élhetek és láthatom a világot. Szerencsés vagyok, mert Isten kegyeltje vagyok és nagyon sok mindent ajándékba kaptam tőle, sokszor a pesszimizmusommal mégsem tudom eléggé meghálálni. Mert félek... rengetegszer félek attól, hogy mit hoz a jövő... egyáltalán lesz-e jövőm? Lesz munkám? Lesznek gyerekeim? S most mégis elnémultak a kérdések... végre nem számított semmi más, csak a jelen.

Vigyázni kell az utazással is... amikor egy álom valóra válik, keresni kell egy új célt. Egy új álmot, amit be kell teljesíteni, ami kitölti a gondolatainkat. 10 éven keresztül készültem, hogy eljuthassak a német fővárosba, és még most sem hiszem el, hogy megtörtént. Olyan hihetetlen, hogy még képes vagyok álmodni és ezekbe kapaszkodni.

Hiányzol, Berlin. Csak úgy lehettél vonzó és felejthetetlen, hogy a szerelem is benned lakott. Minden perce tökéletes és mesébe illő volt, minden nehézség és félelem ellenére is. Nehéz most a szívem, hiányoznak ezek a gondtalan percek... durva és kemény a valóság. Bárcsak elmenekülhetnék, vissza Hozzád. 

De élni kell tovább, itt és most. Bízni kell abban, hogy könnyebb és jobb lesz az élet... nem szabad hallgatni a felnőtt, mérgező szavakra...

G.

Helyek

Mikor belépek a faluba sok-sok érzelem és gondolat táncol körbe. Érdekes, hogy a szimbolikus helyszínek folyamatosan váltják egymást. Mindig van egy olyan város, falu, sziget vagy folyó, amely különleges jelentéssel bír egy szerelemben. Olykor szép, romantikus szálak futnak össze benne, s aztán hirtelen kellemetlen érzések, kellemetlen emberek lakhelye lesz. 

Először ez az eldugott falu adott otthont a szerelmünknek. Hüvös Duna-part, csípős levegő, amely még közelebb hozza a forró szíveket. Persze hogy akkor is ősz volt. Minden szépség ez időtájt történik. 

Nagyon sokat utaztam, vezettem, hogy végre nyugalmat lelhessek ezen a helyen. Ő, akit a világon a legjobban szeretek, neki vannak gyökerei, amelyek mélyen ebbe a földbe kapaszkodnak. Ilyenkor automatikusan magam kezdem vizsgálni, hogy nekem hol vannak a gyökereim? Hol van az én szívemnek otthona?

Sokszor elkeseredve döbbenek rá, hogy nem látom a gyökereim. Én emberek szívében horgonyozom le, s ott találom meg az otthonom. Egy szülőföld persze jóval stabilabb mint egy emberi lélek... ezért vagyok hát oly' sokszor hontalan.

Nem sokban különbözök a 19 éves énemtől, csupán kicsit erősebb az önkontrollom... már ügyesebben fókuszálok magamra, és a saját álmaimra. De még mindig vadul kiszakítanám magam a valóságból, hogy más életet élhessek, más helyen. 

Továbbra is másokra emelem fáradt szemem, és igyekszem összeragasztani az összetört lélekszilánkokat. Néha könnyebb segíteni másoknak hordozni a keresztet, mint beismerni, hogy összeroskadtunk a sajátunk alatt...

Sok minden történt, amit mindenképpen szerettem volna hosszú mondatokba öntött formában feldolgozni. Érdekes, hogy pont a helyszín fogalma az első, ami kikívánkozott belőlem. Sziget, folyó... ijesztően keveset változott a forma, s mégis nagyon más a tartalom.

Keserédes örömet okoz, hogy újra visszataláltam a hangomhoz. Legalább ez megmarad nekem, hogy megtarthattam azt az ősi szokást, amely segített feldolgozni a csalódást. 

Ez most egy várószoba, amely a két korszak közötti légüres teret jelképezi. A gondolatim folyton vándorolnak, és kétségbeesetten keresik azt a nyugalmi pontot, amely magában rejti az igazi célt. Meg akarom teremteni a saját világom, a sikereim és az álmaimat, amelyek olyan töltőanyagként fognak szolgálni az éltemben, hogy soha se érezzem magam gyökértelennek. Önmagamra tudok támaszkodni és muszáj elhinnem, hogy sikerülni fog, mert egyszer majd lehet, hogy csak ez lesz nekem... amit elértem és megteremtettem magamnak. 

G.

Geisterfahrer

Azt hiszem jelenleg senki sem érti igazán, min megyek keresztül. Ezért is kezdtem el újra írni. Mikor megint fojtogattak az árnyak, eldöntöttem, hogy írni fogok újra, hátha ez felszabadít.

Hányszor, meg hányszor történt, hogy ordított a zene, közben zokogtam, és cikáztak a szavak a fehér képernyőn. Terápia. Az én terápiám.

Amikor 19 éves voltam nem tudtam, mihez akarok kezdeni az életemmel. Egymást követték a tartalom nélküli, de azért kedves emlékekkel teli kapcsolatok. Ennek fényében nem is gondolkodtam a jövőmön, hogy mi is érdekel igazán. Remélem egyszer lesz gyermekem, és leülhetek vele megbeszélni a következő kérdéseket:

Ki akarsz lenni igazán? Mit akarsz elérni az életben? Miben vagy jó, és mit tudnál megtanulni? Mi vár a diploma után?

Én nem tettem fel magamnak ezeket a kérdéseket. Most 3 évvel később próbálom kibogozni a képességeim összekuszált gyökereit.

Mindent feltettem egy lapra, és megint megváltoztattam az egész életem, az irányvonalam, és ismét elhagyok egy „zónát“. Ezt nem nevezném komfort zónának, mert én lényegesen azon kívül élem a kusza életem. 2 éve jelentkeztek az első tünetek. Sok évnyi sötétben tapogatózás után eléggé sokkoló a fény… vakító. Az ember akkor szorong, ha megbomlik a harmónia és megválaszolatlan kérdések fojtogatják. Ki vagyok én? Szerettek engem valaha? Mit akarok az élettől?
Persze megtanulhatnánk már, hogy a Jóisten természetesen kegyes marad hozzánk a végsőkig. Mikir minden összeomlani látszott, megérkezett a sziklaszilárd útmutatás, életem összetartó eleme, A FÉRFI. Igen, ebben talán van némi irónia. Ő tényleg tökéletes. Legalább annyira, mint amennyire én nagyon nem vagyok az. Kicsit ironikus, hogy nekem máig „csak” érzelmi vonalon vannak hatásaim. Felszabadítottam benne a lelket, a szerelmet, a törődést. Ő pedig kezembe adta azt a kulcsot, ami hihetetlen mélységeket nyitott meg. Olyan rétegek nyíltak meg bennem, amikben soha sem hittem. Olyan dolgokat tettem meg, amikről csak álmodtam, szó szerint. Ő hisz bennem, még akkor is, ha én már nem.

Nagyon nehéz felismerni, hogy az út, amin járunk, nincs ránk jó hatással. Sok idő eltelt, amióta az volt a legnagyobb problémánk, hogy nem szeret vissza a menő, feketére festett hajú srác. Már nem üldözök démonokat… legalábbis nem ilyen jellegűeket. Elfelejtettem magamra koncentrálni, és ezeket a borzasztó fontos kérdéseket feltenni magamnak. Mit akarok ÉN? Mit tehetnék még MAGAMÉRT? Hiszek a feminizmusban és a nők erejében, de nem nyomom el a férfiakat és az ő önmegvalósításra való törekvéseiket sem. Csak azt mondom, ez nekünk is ugyanúgy kijár, ugyanannyi pénzért cserébe, ugyanolyan tisztelettel. Elfeledkeztem arról, hogy nekem nem csak annyi a dolgom, hogy szeressek és kutassam az élet értelmét. Elég későn érő típus vagyok, és kicsit elsodortak az érzelmeim. Milliónyi sor szól arról ezen a blogon, hogy nem vagyok racionális, blabla… hát ennek most meg is iszom a levét.

Azért kezdtem el újra írni, hogy meg tudjak magamnak bocsájtani a sok zsákutca miatt. Ezt a diplomát már nem tudom átnevezni, és nem tudok visszamenni az időben, hogy a kirántsam magam a rossz kapcsolatokból. Egy ponton túl muszáj elengedni a semmibe torkolló utakat, bármennyire is bosszantanak és frusztrálnak.

Minden egyes szegmensét meg akarom változtatni az életemnek szeptembertől. Eddig csak jót hoztak az eltökélt változások, ebben bízom most is. Nincs más választásom, és nem maradt vesztenivalóm. Szeretnék visszatérni önmagamhoz, ahhoz a lányhoz, aki nem félt irracionális dolgoktól. Tette a dolgát, és mindig a szívére hallgatott… azt akarom, hogy a görcs eltűnjön a gyomromból és újra minden idegszálam felszabadultan örülhessen.

Geisterfahrer annyit tesz, mint ámokfutó. Valaki, aki nem áll be a sorba, és ösztönösen szembe megy a forgalommal. Ez a név sok mindenre megtanított, és sokat köszönhetek az alteregónak, amely lehetővé tette, hogy sok-sok leírt gondolat után az életben is ugyanolyan magabiztos, határozott és sziporkázó lehessek…

G.